...vagy mégsem!?

Ami szögletes az gurítjuk, ami kerek azt pedig visszük (mondták ezt sokan) ...de ez minket már "jó katonaként" cseppet sem zavar.
Csak parancsokat hajtunk végre és cselekszünk vakon, a vendég érdekében mindent ...még vért is ontunk, ha kell a sajátunkat is... például amikor takarítom a kádat, bokáig vízben állok és megcsúszok, majd a másodperc töredéke alatt az agyam feldolgozza a történést és minden erőmmel és összes végtagommal azon vagyok, hogy a központi rendszerem és a létfenntartó berendezéseim épen maradjanak....majd amikor már az esést nem tudom elkerülni és csattanok egyet a díszes fürdőszoba padlóján, de olyat hogy az egész vázrendszerem beleremeg és percekig azt vizsgálom, hogy az életet adó és oxigént szállító piros testfolyadékom valahol, valamilyen repedésen át utat talált-e magának a padlóra és keringető motorkám ezerrel zakatol.........akkor is csak az jár a fejemben, hogy a VENDÉGNEK mikor lesz tiszta és átadható a lakosztálya.

Tudjátok mit, ez már hivatás! : ) Itt már nem beszélünk érvekről és nem merülnek fel kérdések, csak azt érzed és volt pár álmatlan éjszakám is emiatt.... szóval én szeretnék már menni takarítani, mert akkor vagyok nyugodt, ha a vendég is az : )

Tehát, reggel megérkezem a céghez és magamhoz veszem a bevetéshez szükséges felszerelésem, a céges kitűzőm, a mindent elfedő és árnyékot, láthatatlanságot adó fekete pólóm és persze a "kocsim", amin minden megtalálható a szobák tisztántartásához. A kiképzés óta ninja-ként suhanunk a szobák között, a vendég soha nem lát, csak hall minket....van olyan, hogy még egymást sem látjuk, persze a teljes láthatatlanságra csak az öregek képesek, de egyszer én is öreg ninja leszek : )))

Szóval viccet félretéve, miért is hasonlít ez az egész a sereghez, aki volt katona az pontosan tudja. Az ember jön-megy és csak motorikusan van jelen. Többször éreztem azt, hogy kész lettem egy szobával és közben észre sem vettem. Annyira gyors lennék, hogy magamat sem veszem észre!? ...nem, nem erről van szó, csak teszed a dolgod és kész. Mégis tudjátok, mi a furcsa? ...hogy miközben írom ezeket a sorokat mégis mosolygok és szeretem ezt a helyet, mert olyan egyszerű és kész. Valahogy nem is kell sokat eszelni itt az életen, csak élni és jönni-menni. Az emberek itt így élnek és ne értsetek félre, nem arról beszélek, hogy buták vagy valami. Képzeljétek azt, hogy az falunkban lévő okmányirodában nem kell és nem is lehet sorszámot húzni, az emberek következnek egymás után és ennyi. Bekopogsz az ajtón, és ha éppen nincs az ügyintézőnél senki akkor fogad, jah és egy ablaknál kb mindent el tudsz intézni. Akkor most mi is van lehet, hogy néha az egyszerű út nekünk ésszerűtlennek tűnik.... és ekkor lesz bonyolult az életünk!? : ))

Hát, nem tudom és ezt mindenki döntse el maga.

Visszaolvasva ez a poszt kicsit többrétegű lett, de egyszerűen így hagyom és kész : )

Üdv a terminálról, jók legyetek : )

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.